Körülbelül fél 12-kor érkeztünk Key West-re. Gyönyörű út vezetett idáig, kis szigeteken hajtottuk keresztül, körülöttünk mindkét oldalon a kéken csillogó tenger. Key West-re érve szerencsénkre hamar találtunk ingyen parkolóhelyet is, ott leraktuk a kocsit, és gyalog indultunk tovább. Gondoltuk fürdünk egyet a térképen kinézett közeli strandon, a Dog Beach-en. Amikor odaértünk, akkor láttuk azonban, hogy a Dog Beach nem csak egy eképpen elnevezett strand, hanem valóban a kutyák fürdésére kijelölt hely. Mivel nem éreztük kutyául magunkat, inkább továbbálltunk. :)
Egy közeli büféhez érve rendelünk egy-egy kubai jegeskávét (ami az amerikaihoz képest jóval erősebb), és ettünk egy hamburgert krumplival. Megkérdeztük az egyik büféstől, hogy mit ajánl, hol tudnánk fürdeni errefelé. Ő a Zachary Taylor Parkot javasolta. Azt mondta, hogy nagyjából 20 perc sétára van a bejárata. Útközben megálltunk az USA legdélebbi pontjánál (Southernmost point), ahol képet ugyan nem csináltunk, csak két méterrel arrébb, mivel ahhoz, hogy azzal fotózkodjunk egy kb. 20 perces, turistákból álló sort kellett volna kiállnunk. Séta közben megnéztük kívülről Hemingway házát (be nem mentünk végül, elvileg tele van macskákkal). Aztán elértünk a beachre, ahol körbenézve megértettük mi is ihlette az Öreg halász és a tenger c. regényét (még ha az egy kubai halászról is szól, mint ahogy azt most meggugliztam). Útközben rengeteg kakassal és tyúkkal találkoztunk, akik teljes nyugalommal kapirgáltak mellettünk, pedig a park bejáratánál ki van írva az, hogy állatot behozni tilos. Elképzelhető, hogy nem tudnak olvasni. :)
A tenger csodaszép volt, gyönyörű kék! Az idő tökéletes volt, szikrázó napsütés, így gyorsan be is ugrottunk a tengerbe búvárkodni egy jót! A tengerbe nyúló sziklák mellett sok kis hal úszkált, Nándi útnak is indult egy ilyen szikla-szigethez, ahol teljesen tiszta volt a víz, látta a Némó c. filmből Szenillát és társait is :).
Egy kis idő múlva én is elindultam Nándi után, ám utamat medúzák tömkelegei keresztezték. Jól össze is csipkedtek, kisebb pánikrohamot kapva igyekeztem a part felé. Nándi hősiesen a segítségemre sietett, és testével védett az újabb csípésektől, míg a partot nem fogtunk.
Miután lezuhanyoztunk, egy kedves mozgássérült hajléktalan bácsi beszédbe elegyedett velünk, majd felajánlotta, hogy szívesen elkísér minket New Port Richey-be. Mi kedvesen visszautasítottuk az ajánlatát, majd útnak indultunk. Key Westről kifelé nagyrészt én vezettem, ami fenomenális érzés volt, végre automata-váltós kocsival szeltem a dombokat! Amúgy tényleg egyszerűbb vezetni, mint egy dodzsemet, mert a dodzsemen nincs tempomat se (vagyis egy olyan kar, amit ha meghúzol, akkor a gázt sem kell nyomnod, és tartja az aktuális sebességedet). Csak gurult magától előre az a Toyota Corolla, két oldalt pedig a lemenő nap fényében tündökölt a tenger. Key Westet és a szigetcsoportokat elhagyva aztán Nándi vette át a vezetést. Rengeteg őz legelészett az út szélén, volt mosómedve, nagy daru-szerű madarak...egy szó mint száz, nem az európai élővilághoz hasonlatos fajok találhatók errefelé.
Hajnali fél 2-kor érkeztünk meg New Port Richey-be, Lili már az első pillanatban ugatva rohant a bejárati ajtóhoz (felébresztve mindenkit), hiába igyekeztünk hangtalanul beosonni a szobánkba. Egy igazi házőrző ez a Lili...good girl! :)
<3 Jó éjszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése