Norbi

Ahogy Norbi ígérte, elküldte nekünk a közös képünket. Nagyon örültünk neki! Köszönjük szépen! :)
Ma volt az utolsó munkanapja, holnaptól kezdi a pihenést, utazik fel s alá Amerikában.
Jó szórakozást Norbi! :)

A blog lassan zárul, de még el vagyunk maradva az utolsó pár napunkkal. Hamarosan pótoljuk!

Where everybody knows your name

Uticában esős napra ébredtünk, de 4 óra vezetés és kicsit több mint 200 mérföld után Bostonban már hét ágra sütött a nap.

Az ír kocsmák és a baseball városában a parkolóházak méreg drágák, az utcákon meg szinte lehetetlen parkolni. De mi azért megpróbáltuk, és szerencsénkre találtunk is egy helyet a célunktól nem messze. Érdekes dolgot tapasztaltunk amikor bedobtuk az érméket a parkoló órába: minden kocsinak külön órája volt. Vártuk a cetlit, amit nem adott ki,helyette inkább a maximális 2 óra parkoló időt elkezdte visszaszámlálni.

Átsétáltunk a Public Garden nevű parkon, ráfordultunk a Beacon street-re, és megláttuk azt, amiért Bostonba jöttünk. A Cheers bárt. :)
Fiatalkorom kedvenc sorozatának helyszínét ihlette ez a bár, és akkor megfogadtam, ha egyszer eljutok Amerikába, nem hagyom ki, hogy be ne térjek egy korsó sörre.

Az ajtóhoz érve felcsendült az ismerős dallam, de miután benyitottunk, sajnos csalódnunk kellett. Bár hasonló stílusú volt a hely, a sorozatból ismert bárpult nem volt a helyén. Többszintes volt, és ugyan a felső szintre készítettek egy hasonló pultot, nem adta vissza az eredeti hangulatát. A falakat a sorozatban látott dolgok díszítették, ami némileg javított a képen. Leültünk, és rendeltünk egy-egy sört. Jó döntés volt, mert a sör után lényegesen javult a véleményünk a Cheers bárról. :) Emlékbe vettünk egy eredeti Cheers korsót, pont olyat, mint amiből Norm Peterson (a sorozat egyik szereplője) nap mint nap itta kedvenc italát.

A bár után sétálgattunk egyet a közeli utcákban. Feltűnt, hogy Boston utcáin több hajléktalant és kéregetőt láttunk, mint eddig az Amerikában töltött időnk alatt összesen!
Nem tudtuk meg, mi lehet ennek az oka...

Indulás előtt még vettünk ezt-azt az útra, majd nekivágtunk a Boston-New York távnak.

Összességében jól éreztük magunkat a városban, és a kis csalódástól eltekintve örülök, hogy Bostont is felvettük a listánkra.

Az út izgalmasan alakult, mert féltávnál egyszer csak egy nagy koppanást hallottunk a szélvédő irányából, majd pár percre rá meg is jelent egy 20-25 cm-es repedés a bal alsó sarokban. Megálltunk, megnéztük, majd miután nem igazán tudtunk mit kezdeni a helyzettel, tovább indultunk. New Yorkig drukkoltunk, hogy ne repedjen nagyon tovább. Sikeresen, mert mindössze 2-3 cm-t növekedett "csak". Az autó kölcsönzőben rendesek voltak, azt mondták nem probléma, nem számítanak fel érte plusz pénzt. Reméljük ez így is lesz...

Több mint 1300 mérföld vezetés és nagyjából 40 gallon benzin elégetése után megfáradtan tértünk nyugovóra Márkék nappalijában.

A Niagaránál

Clearfieldből elindulva a vadregényes Pennsylvanián vezetett az út a Niagara vízeséshez. Az út mellett tábla figyelmeztetett, vigyázz, medve is használhatja azt. És mint tudjuk, a medve nem játék.

A négy órás út hamar eltelt, dél körül már a parkolóban készülődtünk a kirándulásra. Vettünk egy-egy discovery pass-t, amivel lényegében minden érdekességet megnézhettünk.

Elsőnek felmentünk egy befejezetlen hídhoz hasonló kilátóba, ahonnan nagyon szép rálátásunk volt a vízesésre, és Kanadára. Ezután elindultunk lefelé, a Maid of the Mist névre hallgató hajóhoz. Beszállás előtt kaptunk esőkabátot. Na nem azért mert rossz időnk volt! Kifejezetten szép idő volt aznap. Hanem azért, mert ez a hajó közvetlen a Niagara vízesés habjaihoz indult, ami olyan hely, mint egy esőfelhő belseje.
Meg is áztunk rendesen, Esztinek csak a cipője, nekem viszont a fél oldalam vizes lett. Sajnos nem vettem észre, hogy fennakadt az esőkabát alja a selfie botomon.
Gondolkodtunk az átöltözésen, de volt még egy hasonlóan vizesnek ígérkező program, és a nap is szépen sütött, úgyhogy inkább elindultunk enni egyet.

Beálltunk egy hamburgerező sorjába, amikor észrevettük, hogy a hamburgerekért felelős fiúnak a névtábláján a "Norbert" név áll. Eszti gyorsan meg is szólította, és Norbiról kiderült, hogy egy erdélyi magyar srác, aki dolgozni jött ki a Niagarához a nyárra. Csinált nekünk finom hamburgert, majd beszélgettünk egy jót, és kitaláltuk, hogy a következő látványosságot a "Cave of the Wind"-et együtt nézzük meg, mert még ő sem látta.

Amíg mi odasétáltunk és fotózkodtunk egy kicsit a vízesés tetején, Norbi kivette az ebédszünetét, és utánunk bringázott. Majd hármasban átvettük a "túlélő csomagokat", ami ismét egy esőkabát volt, illetve ide már kaptunk egy-egy pár szandált, és egy-egy szatyrot a cipőinknek. Ahogy az Empire State Buildingnél, itt sem maradhatott el a kötelező fotózkodás. Norbi kapott egy ígéretet, hogy megkapja digitálisan, ami szuper lenne, mert képünk nincs róla, csak videónk... Ha így lesz, kitesszük egy külön posztba. :)

A Cave of the Wind, a Niagara vízesés lábánál helyezkedik el. Több szintes stégen jutottunk közelebb, és egyre közelebb a zuhataghoz. A "Hurricane Deck" a legközelebbi pontja, ahol szinte benne lehet állni a vízesésben. Ki is próbáltuk mind a hárman. Esőkabát ide vagy oda, bőrig áztunk. Nagyon különleges émlény volt benne állni, érezni az erejét, hallani a roppant zúgását.

Miután kijöttünk, Norbi gyorsan visszaszaladt a munkájához, mi pedig a trollival (ami egy kisvonat) az akvárium felé vettük az irányt.

Az akváriumban láttunk cápákat, érdekes halakat, és fókákat. Sajnos az etetésekről lecsúsztunk, de így legalább elértük az utolsó befizetett programunkat, ami egy dokumentum film vetítés volt egy kisebb moziban. A dokumentum filmből többek közt megtudtuk, ki volt az első ember aki átsétált a vízesés felett egy kötélen, ki volt az a nyugalmazott tanárnő aki egy hordóban "lecsordogált" rajta, és hogy volt egy olyan kisfiú is, aki túlélte a zuhanást egyetlen egy mentőmellényben.

A vetítés után elköszöntünk még Norbitól, majd szaladtunk az autóhoz átöltözni és indulni. Aznap még várt ránk 3,5 óra vezetés Uticáig.

Nagyon szép napunk volt aznap, sok maradandó élményt és egy barátot szereztünk. :)

Mi van rajtad, vas ing, Ton? - avagy a washingtoni városnézés

"A kagyló találkozik a tonhallal, akin páncél van, és odaszól neki:

 - Mi van rajtad, vas ing ton? "

Másnap reggel viszonylag korán keltünk, 7-kor már úton is voltunk Washington felé. Az út nem volt rövid, és én folyamatosan el-elszunyókáltam közben (mármint én=Eszti, vagyis nem Nándi aludt el vezetés közben, ne aggódjatok :) ). Viszonylag olcsón le is parkoltunk a városközpontban (egy külön valet vitte el a kocsinkat leparkolni, ez is egy újdonság volt számunkra), majd egy gyors kávé után a Fehér Házhoz mentünk megnézni, hol is székel az USA feje. Jó nagy kecója van, az egyszer biztos, és elég sokan őrzik is Barackot. Szerencsénk volt, hogy akkor egyből odamentünk, mert később már le volt zárva a Fehér Ház előtti sétáló utca. A ház előtt egy kunyhóban egy sovány nénike tüntetett egymagában Izrael támogatása és a nukleáris fegyverek használata ellen. Sokan fotózkodtak vele nagy mosollyal az arcukon, úgy, mintha a néni egyfajta szobor lenne. Érdekes kontrasztot nyújtott a gönceiben, ahogyan a fényűző Fehér Ház bejárata előtt üldögélt.

Ezután a National Mall felé sétáltunk, megnéztük a Washington-emlékművet (az USA egyik jelentős nemzeti szimbólumát), ami egy hatalmas, 170 méter magas obeliszk, és a szélben lengedező amerikai zászlók ölelik körbe.

 Nem kellett olyan sokat gyalogolni, és eljutottunk a II. világháborús emlékműhöz. Az egyik oszlopon az alábbi felirat állt, valamiért megragadta a figyelmemet és elgondolkodtatott, arról, mit is hívunk/hívnak Amerikában szabadságnak:

"AMERICANS CAME TO LIBERATE, NOT TO CONQUER, TO RESTORE FREEDOM AND TO END TYRANNY"

(Nyers fordításban: az amerikaiak azért jöttek, hogy felszabadítsanak, nem azért, hogy leigázzanak, hanem hogy visszaállítsák a szabadságot és véget vessenek a zsarnokságnak.) 

Az emlékmű mögött ott volt az a hatalmas tó (Lincoln Memorial Reflecting Pool), amiben Jenny futott a Forrest Gump c. filmben, miután Forrest elmondta ünnepi beszédét, amiből az első és az utolsó mondaton kívül senki nem hallott semmit. El is játszottuk ezt a jelenetet Nándival (bár én nem futottam a tóban inkább, mert tele volt algával és kacsakakival :) ). 

Fotózkodtunk a lépcsőn, majd felsétáltunk a hatalmas Lincoln-szoborhoz (ami tényleg hatalmas és tekintélyt parancsoló, nekem rögtön az ókori világ 7 csodájának egyikét, az olimpiai Zeusz szobrot juttatta eszembe amit a Herkules c. Disney filmben láttam). 

Mivel ekkor már eléggé sokat gyalogoltunk, el is fáradtunk, így ezután vissza is indultunk a kocsihoz. A Capitoleumot épp restaurálták, ezért úgy döntöttünk, hogy elég, ha azt az autóból nézzük meg. 

Éjszakára a Niagara felé vezető úton foglaltunk le egy hotelszobát Clearwaterben, Washingtontól kb. 4 órányira. 11 körül érkeztünk meg Clearwater citybe, ahol szinte beájultunk az ágyba a fáradtságtól.